Péni István a juniorbajnokságon indult utoljára utánpótláskorúként

A húszesztendős Péni István a hétvégi 50 méteres tűzfegyveres junior országos bajnokságon versenyzett utoljára utánpótláskorúként. S bár az eredményei alapján már rég a felnőttek méltó partnere, hivatalosan és végérvényesen csak most lép át közéjük. Ennek kapcsán kérdeztük további terveiről, a korán jött sikereiről, és a támogatásról amelyet szintén „lövész” családjától nap mint nap megkap. Péni István a céltudatos, a munkában kérlelhetetlen, a folyamatos fejlődésben hívő sportoló klasszikus példája.

Gy. Szabó CsillaHa létezik a csodagyerek fogalma a magyar sportlövészetben, akkor az mindenképpen Péni Istvánra illik. Az idén még csak húsz esztendős fiatalember évek óta az utánpótlásunk legeredményesebb versenyzője, miközben a felnőttek között is jobbnál jobb eredményeket ér el. Nyert ifjúsági olimpiát, ötszörös junior Európa-bajnok, s az idei junior-vébén csapatban világcsúccsal lett aranyérmes, Pekler Zalán és Vas Péter társaságában. És akkor a felnőtt eredményeiről még nem is beszéltünk. Az életében a hétvégén lezárult egy fontos fejezet. Pénteken és szombaton utoljára állt lőállásba utánpótlásversenyen az 50 méteres puskás országos bajnokságon.

− Különleges érzelmekkel készült erre az utolsó viadalra? – kérdeztük az UTE versenyzőjét a szombati döntőt követően.

− Nem mondom, hogy előtte nem suhant át a fejemen, de amikor a verseny elkezdődik, akkor én már csak arra gondolok, semmi másra. De igaza van, különleges volt ez a hétvége, egy korszak valóban lezárult az életemben. Nagyon fiatalon jöttek a sikerek, tizenhárom évesen már felnőttversenyen voltam dobogós, egy évvel később felnőtt Világ Kupán indultam. Emlékszem, mindig kérdezgették, meddig leszek még junior s akkor azt kellett válaszolnom, hogy de hát én még serdülő vagyok. Éveken át én voltam a fiatal, kicsit úgy éreztem magam, mint az „örök fiatal”. Junior volt a becenevem is. Normális, hogy egyszer ennek is vége lett.

− Nem bánja?

− Igazából nem. Sőt. Azt hiszem, mostantól jobban fogok tudni koncentrálni a felnőttversenyeimre. Tavaly például, amikor a riói olimpiára készültünk, a többiek már rápihentek, amikor nekem még korosztályos Európa-bajnokságon kellett indulnom. Ebből a szempontból talán könnyebb lesz. Nekem fontos, hogy tudatosan összpontosíthassak a viadal előtt, mert mindig nyerni szeretnék.

− Maximalista?

− Azt hiszem, igen. De nekem ez a normális. Édesanyám, édesapám sportlövő volt, s nem is akármilyen. Tőlük tanultam ezt a felfogást. Bár azt mondják, leginkább a nagypapámra hasonlítok, ő volt ilyen céltudatos, és nem mellesleg puskás ember volt, mint az ő apja, az én dédnagyapám.

− Maga is elismerte, hogy nagyon korán jöttek a sikerek. Nem zavarták meg?

− Szerintem nem. Mindig is próbáltam normálisan, a maga helyén kezelni őket, aztán az évekkel természetessé váltak, így megtanultam együtt élni velük. Keményen megdolgoztam értük, így én inkább a befektetett munkát látom bennük. Nincs túl sok fölösleges szabadidőm, a gimnáziumi barátkozásokból kissé ki is maradtam, de az én szenvedélyem a lövészet, így nem szoktam emiatt bánkódni.

− Mit tart szépnek a sportágában?

− Amikor tökéletes technikával, hiba nélkül végigcsinálok egy lövést, és a lövedék a cél közepébe fúródik. A telitalálat érzése valóban különleges. Igen, azt hiszem, ez a jó a lövészetben. Meg minden más is. A szüleim miatt a lőtéren nőttem fel. Amikor kicsi voltam, inkább végigvártam apukám hosszú edzését, csakhogy a végén én is lőhessek. Meglehet, velem született ez a szerelem.

− A szülei nem szólnak bele a versenyzésbe?

− Csak annyira, amennyire normális. Természetes, hogy érdekel a véleményük, s az is, hogy sok mindenben másképp gondolkodom. Szerencsére, nem akartak edzeni, ezért már a kezdetek kezdetén választottak nekem edzőt, Kissné Oroszi Editet, akiben feltétel nélkül megbíztak. Ezzel bizonyára sok konfliktushelyzetet elkerültünk. A háttért azonban mindig is ők jelentették, tudják, mit csinálok, miért és hogyan. Nagyon sokat segítenek.

− Most, hogy végérvényesen átlép a felnőttek közé, melyek az új céljai?

− Újak nincsenek. A célom az, ami mindig, egyre jobbnak és jobbnak lenni. Építem a jövőmet, ha éppen nem versenyzek, akkor edzek vagy tanulok. A konkrét tervek versenyekhez köthetőek, egy hónap múlva Indiába utazom a felnőtt Világ Kupa-döntőre, ahol a sorozat legjobb nyolc versenyzője, valamint az olimpiai bajnok és a tavalyi győztes lép lőállásba. Nagy verseny lesz, nagyon várom már. De a jövő évi felnőttvébét is, amelyet a mi sportágunkban csak négyévente rendeznek.

− Mint ötkarikás játékokat. A riói szereplése is tiszteletre méltó volt.

− Én voltam a legfiatalabb, aki maga szerezte meg az indulás jogát, egy nálam fiatalabb fiú volt csak, de őt indították. Igen, a tíz méteres légpuskás számban tizenharmadik, az ötven méteres háromszor negyvenes összetett versenyszámban pedig a 12. lettem. Utóbbiban 1172 kört lőttem, amennyit egyetlen magyar sem lőtt még előttem olimpián. Akkor már nem sajnáltam, hogy négy évvel korábban, tizenöt évesen éppen lemaradtam a londoni játékokról. Nem szeretek egy lenni a sok közül, ott pedig még az lettem volna, igazi esélyek nélkül. A riói debütálásom így volt tökéletes.

− Mit gondol, miben kell fejlődnie, hogy ilyen jelentős viadalokon ne csak helytálljon, de ahogy szeretné: győzzön is?

−Természetesen mindenben. Mindig van min javítani, olyan nincs, hogy már mindent tudok. A térdelő testhelyzetben kivitelezett lövéseken például még sokat kell finomítanom. Egyébként is nagyon sok tapasztalatra van még szükségem ahhoz, hogy valóban olyan versenyző lehessek, mint amilyen lenni szeretnék.

(forrás: nso.hu)